A Magyar Péter-jelenség és az egykori Beatrice leckéje

„Ezt az írást jó félévvel ezelőtt kezdtem el magamban formálni, egy beatkorszakbeli regény történetszálát idézve és mozgósítva. Már akkor is – némi stílusbeli idegenséggel – két kitérőt fontolgattam a bevezetésben. A magamban felépített cikket azonban végül nem dolgoztam ki, részben más elfoglaltságaim miatt (Közel-Keleti háború, a Múlt és Jövő túlélésének szervezése). Időnként viszont előadtam társaságomnak ezt a meg nem írt »leckét«, már csak azért is, mert őket ez a jelenség érdekelte leginkább, szinte kizárólag ez.

Igen, az (újság)írónak szinte az ösztöneibe ivódott, hogy ő legyen az első, aki felfedezi és megírja... Ezért is tanácsos, hogy gondolatait a lehető leghamarabb képernyőre vesse – és ha lehet, publikálja is –, még egészségügyi szempontból is. A »darab« ideje alatt újra meg újra felöklendező emlékek, példák, asszociációk nem hagynak nyugodni. A lustaságból elmaradt rögzítés, és azóta elhömpölygött idő csak még inkább azt igazolja, mennyire romboló hatásfokkal képes elmosni az eredeti élményt, és vele együtt a belőle kibomló helyzetfelismerést, vagy inkább annak hiányát.

Íme ama két felvezető kitérő.

Az (újság)írónak nem lehet pártpreferenciája, nem a szavazófülke magányában, hanem a közírói tevékenysége során. Nyilvánosságra tartó igényt formáló küldetésének és hajtóerejének kizárólag a társadalom jobbítása, egészségének előmozdítása lehet a célja. Ezért kell következetesen képviselnie és felismernie a 2×2=4 igazságát, bárhonnan is hangozzék el. Ehhez még azt is hozzá lehet – sőt kell – tenni, hogy (noha egyesek szerint ez már súrolja a pártelköteleződés tilalmát, szerintem nem), az újságírónak elégedetlenséggel kell viseltetnie a társadalom felett gyakorolt kétharmados hatalommal szemben. Első jelentkezésem az Indexnél éppen erre a kívánalomra összpontosított. Talán ironikus kicsengéssel azt is odaszúrtam: a Fideszt is zavarhatja, hogy a tehetségtelen ellenzék miatt az egészségtelenül aránytalan felelősség szinte kizárólag rá hárul. Márpedig egy ország és annak sokszínű, eltérő érdekű rétegei csakis viták, vagyis ellenérdekelt elképzelések ütköztetése révén juthatnak el magas színvonalú közös döntésekig.

A magyar társadalom a hosszú Rákosi–Kádár-korszak alatt elveszítette politikai tájékozódását és viselkedési mintáit, amelyek egyébként a félfeudális Horthy-rendszerben sem alakulhattak ki teljes értékűen. Ennek bénító örökségét ma is érezzük. Mégis volt a diktatúrának – igaz, annak enyhébb szakaszában – egy olyan szférája, ahol érvényesülhetett a különbözőségből fakadó, akár politikainak is tekinthető versengés. Ez a színtér a beat, a rock, az ifjúsági zene világa volt. Bár itt is bőven akadt manipuláció – ami már önmagában is politikai természetű beavatkozás –, a népszerűséget, a rajongást, a korszakot kifejező stílusokat és divatokat mégsem lehetett központi utasításra létrehozni. Ebben a szférában voltam néhány évig krónikás – a múlt század hetvenes éveinek második felében –, ezért a politikainak is számító szempontjaim jórészt innen erednek.

Ezzel az előző háttér felidézésével már bele is csaptam a témám lecsójába: hogy miért tartom öngyilkos kontraproduktivitásnak Magyar Péter személyének és mozgalmának kezelését a hatalom – közelebbről: a Fidesz–KDNP – részéről.”

Nyitókép: Facebook